Innen, a XXI. század első negyedéből tekintve nem is gondolnánk, hogy egy olyan barbár középkori intézmény, mint a párbajozás, az első világégést megelőzően nem volt se szabályozva, se betiltva hazánkban. A „lovagiasság” álcája mögött található adrenalinhajszolási vágy a lecsekélyebb vélt vagy valós sértésért elégtételt követelt, előbb karddal, majd pisztollyal. Az erőszakos vitarendezést ezen formáját az erősödő polgári réteg ugyan elvetette, de megmaradt a dzsentriknél és a tisztikarnál. Amikor már eléggé tökéletesedett a lőfegyver a pontos célzást biztosító huzagolással, a párbaj szerelmesei a régi, huzagolás nélkülit kezdték el preferálni, just for fun. Mint valami tiltott sporttevékenység, itt is a részvét számított, a cél nem a másik fél leterítése vagy meggyilkolása volt, hanem a becsület helyrezökkentése, a kevés vérszomjasnál pedig a sértés megtorolása. Még a XX. század első éveiben is olyan egymásra illetett szavakért álltak ki egymás ellen hirtelenharagú emberek, amiket ma már sértésnek se tekintünk. Olyan köztiszteletben álló emberek is „hódoltak” ennek a lovagiasságnak szépített veszélyes hóbortnak, mint például Hermann Ottó természetkutató, akinek mulattató affaire-je volt Wahrmann Mór országgyűlési képviselővel (amennyiben ez valóban megtörtént). Hiába volt az igyekezet, hogy a becsületen keletkezett kár ne csapódjon át testire, mégis egy ilyen családi perpatvarból kerekedő duellum okozta a Farkasréti temető katonai parcellájának egyik legimpozánsabb sírja alatt nyugvó főhadnagy halálát. Ez a bejegyzés Hajdu Istvánnak, a cs. és kir. 12. gyalogos ezredéből a császári légierőhöz vezényelt főhadnagyának kerek 110 éve történt szomorú tragédiájának bemutatására vállalkozik, és egyben szeretne róla megemlékezni.

Bevezetésként megemlítendő, hogy a főhadnagy halálát okozó párbajnak a híre az eseményt követően végigrobogott a magyar sajtófelületeken, és még magának Ferenc József császárnak a fülébe is eljutott. A körülmények szokatlan együttállása adja a pikantériáját ennek a valójában tabloid ügynek: a párbajozó felek sógorok voltak, és a kirobbantó testvérpár egy testvérpárral alkotott két családot.

A SÉRTÉS

A történet főszereplője a mezőkaszonyi születésű, 31 évét taposó Hajdu István főhadnagy, a közös hadseregbeli, Szarajevóban állomásozó 12. gyalogos ezred 2. zászlóaljának tisztje, aki az új dolgok iránti fogékonysága folytán megkedvelte az aviatikát és 1913 tavaszán átjelentkezett az ausztriai Fishamendben állomásozó légjárókhoz.  Az éppen kicsírázó légierő felvételi követelményei magasak voltak, 1914-ben 260 tiszti jelentkezőből csak 192-t, 462 legénységiből pedig csupán 68 főt vettek fel. Hajdu István a léggömbösökhöz került és vélhetően főhadnaggyá itt léptették elő.  A főhadnagy igazi könyvmoly volt és december derekán két hónapos szabadságát töltötte Budapesten, ahol két szeretett lánytestvére, a 33 éves Etelka és a 19 éves Ilona élt. Etelka Dr. Babochay Géza fővárosi ügyvédhez ment hozzá 1911-ben, ahol annak öccse, az akkor alig 23 éves Babochay Zsigmond megismerte húgát, a koraérett Ilonát, és rögtön beleszeretett, aki akkor már házas volt Dominkovics Antallal és volt egy egyéves kislányuk. Ilona házassága boldogtalan volt, ebbe valószínűleg Zsigmond is besegített, aki végül a válóper beadása után 1913 augusztusában vagy decemberében magához vette Ilonát és eljegyezte, illetve egyes források szerint diszpenzációval el is vette.

Hajdu István, a hagyományos merev és szabálykövető katonatiszti habitusával ezt a vadházasságot nem szívlelte, és kérte húgát, hogy az együttélést a válásig mellőzzék, majd elhidegült az egymással folyton veszekedő leendő férj és feleségtől. Egy ilyen vitriolos szóváltás közben Babochay Zsigmond – akit mindenki ideges természetűnek tartott – az éppen hisztériázó szerelméhez annak családját minősítő szárnyas szavakkal szólt. Ilona ezt levélben megírta nővérének, aki a levelet átadta öccsének, a velük szemben szobát bérlő főhadnagynak, aki a családját (édesanyját és őt is) ért sérelem miatt másnap elégtételt kért Zsigmondtól. A sógor azt állította, hogy nem sértett meg senkit (állítása szerint Ilona szavait ismételte ill. fonákjára fordította) de amennyiben mégis, hajlandó elnézést kérni írásban. 

Másnap, 1914. február 16-án hétfőn Hajdu István díszruhában a térparancsnokságon jelentkezett kihallgatásra, hogy mit tegyen ebben az ügyben, megnyugtatni lelkiismeretét. A térparancsnokság akkor az Albrecht főherceg laktanyában volt található, amely Hajdu ezredének törzshelyőrsége is volt, jelenleg ez a Honvéd Vezérkar (HVK) II. objektuma a Lehel utca 35-37. szám alatt. A térparancsnokság kidelegált Hajdúnak két századost a 44. cs. és kir. Albrecht főherceg nevét viselő gyalogezredből, név szerint Kurtz Gézát és Zágonyi Sámuelt szekundánsnak, azaz párbajsegédnek, tehát Hajdu vagy a katonai szervezet lépett a párbaj kihívás útjára.  Visszaemlékezések szerint Hajdu féltette rendfokozatát és tekintélyét, amennyiben nem áll ki a becsületéért, és a térparancsnokság sem a csillapítás, hanem az eszkaláció irányába tett lépéseket.

A keddi másnap, február 17-én a két százados sikertelenül kereste Babochay Zsigmondot annak lakásán, hogy párbajsegédek kiállítását eszközöljék tőle. Mikor erről értesült, Zsigmond személyesen kereste fel a két tisztet a „szabályoktól eltérően”, hogy tisztázza a dolgot. Tudja mit tesz, hiszen notórius párbajozó, alig három hete volt meg neki a huszadik „verekedése”. A két tiszt elutasítja a közeledését, mivel csak segédeken keresztül lehet szó „lovagias ügy” tárgyalásáról, ezért két barátját és munkatársát kéri erre fel, Barthodeiszky Józsefet és Plavenszy Imrét azzal az instrukcióval, hogy békítsék, legalábbis tompítsák az ügyet. Mindhárman Kassán végezték el a Gazdasági Tanintézetet és együtt dolgoztak a fővárosi általános jégkárfelvevő iroda kárbecslőjeként. Az első egyeztetés kedd délután megtörtént a felek között.

Február 18-án szerdán két, a kihívott fél részéről sikertelen tárgyalás történt a Klotild palota kávézójában, az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, nem messze a Tiszti Kaszinótól. A katonatisztek ragaszkodnak a regulákhoz és mereven elzárkóznak még az enyhítő körülményektől is. Zsigmond ezt megtudva, betegséget színlelve ágynak dőlt és két hét haladékot kért, hátha elcsitulnak a kedélyek, de a katonák átláttak rajta és megpendült a gyávaság hangoztatása is.

Február 19-én csütörtökön a párbajsegédek utolsó egyeztetésre találkoztak, ahol azon időszak párbajkódexe szerint megállapodtak, méghozzá igen szigorú feltételekben: „Kétszeri golyóváltás simacsövű fegyverekkel ötven lépés távolságból, avance nélkül; ha a pisztolypárbaj sebesülés nélkül végződik, a felek kardpárbajt vívnak: könnyű olasz kardokkal, bandage nélkül, végkimerülésig.” Itt megjegyzendő, hogy az eleve rossz néven vett, hatóságilag űzött pisztolypárbaj ezen időben 20 lépés távolságból történt, 5 lépés avance-szal (azaz előny – ennyit léphettek lövés előtt előre). Egy lövésre fél perc állt rendelkezésre és a kezdés előtt kötelező volt a békítési kísérlet. A bandage olyan kötés, amit a fedetlen testrészre helyeztek (csukló, nyak, hónalj), nehogy komolyabb sérülésre kerüljön sor a karddal vívásnál. Ezen kívül kötelező volt mindkét fél részéről felügyelő orvost, mint segédet kiállítani. Babochay Zsigmond aktusa „harmadfokú sértésnek” minősített, vagyis a legsúlyosabbnak. Ami azért is különös, mivel a „lovagias ügyek” halmazába a négyfalközti családi perpatvar nem tartozott bele.

 „–Tegnap délben még nevetve mentünk ki a párbaj színhelyére s jókedvűen beszélgettünk a pisztolypárbaj felöl. Emberileg szinte elképzelhetetlennek tartottuk, hogy a felek közül bármelyik is találjon ötven lépésről.” Vallotta Zsigmond egyik segéde másnap a sajtónak és a rendőrségnek. A távolság túlzott megválasztása az óvatosság jele volt, amiből látszódott, hogy a hideg és szigorú tiszteknek csak a formaiságok betartása volt igazán fontos, vért senki se kívánt. A kihívó fél, Hajdu István csütörtök este Babochay Gézával és feleségével, vagyis István testvérével, Etelkával 19:30-ra a Népoperában (ma: Erkel Színház) egy német nyelvű előadást tekintettek meg, majd együtt időztek Gézáék lakásán fél éjfélig. Senki sem izgult a másnap déli párbaj veszélyén. 

Folytatása következik... 

Képek és fotók:

1. A Duel with Pistols Preparing to Fire (Illustrated London News Ltd.)

2. Hajdu István főhadnagy katonai portréfotója (1914)

3. Fishamend-i léghajó képeslapon (1912)

4. Ilona és Zsigmond

5. 44-es gyalogezred csapatjelvény

6. 12-es gyalogezred csapatjelvény

7. A Klotild-paloták (1902) [Fortepan: 27633]

8. A Népopera képeslapon (1910)